A világkép gyakorlati és elméleti szintjei. Tartalomjegyzék

Szocio-Kibernetika I. Bevezetés A szocio-kibernetika eredetileg a társadalmi lét elsajátításának korszerű, funkcionalista megközelítési módja, amely a Valószínűleg a rendszerszemléletű szociológia lehetett volna ennek a tudománynak egy “természetes” csírája, a szocio-kibernetika azonban már a megjelenésekor is érettebb, általánosabb volt egy speciális társadalomtudománynál – világnézeti szempontokat érvényesített.

A szocio-kibernetika elvei lehetővé teszik, hogy ez a különös elméleti forma állandóan meta-tudományként definiálja önmagát. Sohasem áll ennél fogva más tudománnyal vagy tudományos paradigmával szemben, hanem minden megjelenő elmélethez keretként illeszkedik.

Állásfoglalása, amelyet a konkrét gyakorlati helyzet határoz meg, nem tudományos igazságként, hanem munkahipotézisként működik – a szocio-kibernetika bármely elméleti modellt csak a hatékony gyakorlat lehetséges eszközeként vesz számításba.

Ebből következik, hogy a szocio-kibernetika teoretikusan és paradigmatikusan is a gyakorlat által vezérelt fejlődést képviseli.

Az informatikából átvett szóhasználattal élve úgy is mondhatjuk, hogy a szocio-kibernetika rekurzívan fejleszti önmagát. Világnézeti aspektusát tekintve a szocio-kibernetika antropologikus filozófia. Nem téveszti szem elől a filozófia általános tárgyának – legyen az lét, világ, gondolkodás stb.

C) Pragmatizmus

Alapelve szerint minden elvonatkoztatás emberi elvonatkoztatás, következésképpen az absztraktum megőrzi sajátos humán karakterét. Olyan ez, mintha egy festményből kivágnám az alakot, amelytől el akarok vonatkoztatni – a kivágott alak körvonalai ugyanakkor kiemelik és világosan megmutatják az alak mibenlétét. Ami az elvonatkoztatás eredményeképpen létrejön tehát, az mindig csak a humán kontraszt.

A filozófiai nézőpontok a tárgyi környezet humánszubjektív elsajátítási pozíciói. Az embernek mélyen társadalmi sajátossága, hogy szakmai, kulturális, világnézeti, hangulati stb.

2.1. Milyen tudást mérjünk és értékeljünk?

A filozófia- és tudománytörténeti hagyomány alapján most két fő dimenziót emelek ki, amelyek mentén a teljesség igényével kialakított elméleti rendszerek tárgyukat általában hozzáférhetővé teszik, és e két dimenzió korrelációjaként adok egy alaptérképet a világkép gyakorlati és elméleti szintjei világnézeti tájékozódáshoz. Az ember kettős természeteként hallottam legtöbbször emlegetni azt a szemléleti beállítottságot, ami a természettel szembeállított “második természetként” pozícionálja az ember társadalmiságát, így jelölve ki a filozófiai szemléleti háttérnek egy vertikális, ontológiai tengelyét – ez az összes általam ismert rendszer sajátja.

Főleg ismeretelméleti megközelítésekben találkoztam kiemelt módon a másik, horizontális szemléleti dimenzióval; – a szubjektum-objektum rendszer és tárgyi környezete szembeállításaként megjelenített alaptengely mindazonáltal a lételméleti koncepcióknak is szerves részét képezi. Úgy találom, hogy e két jellegzetesen filozófiainak nevezhető dimenzió szemléletesen tagolja a filozófia tulajdonképpeni tárgykörét. Noha a rendszertörekvések sajátossága az alapvető elvek összevonása, számszerű csökkentése; sőt végső soron a rendszeralkotó filozófus a valóságot egyetlen elvből kiindulva törekszik megragadni és elsajátítani, a világkép gyakorlati és elméleti szintjei tűnik, hogy ez az elvi a világkép gyakorlati és elméleti szintjei eddig szinte kivétel nélkül a szemléleti egyensúly megbontásához vezetett; konkrétabban, hogy még a legátfogóbb igényű filozófiák is amelyek közül mértékadó számomra Arisztotelész, Hegel, Marx és Kaczvinszky világnézete alkalmazták azt a módszertani szűkítést, hogy a valóságnak egy kitüntetett szegmensét alapul véve, modellnek használva adtak világmagyarázatot.

Azt gondolom, hogy az eljárás jogos, mivel a tárgy holografikus “részben az egész” szerveződésű; és praktikus, mivel a modell terjedelme “kisebb” az egésznél, így elsajátítása megkönnyíti a valóságelsajátítást.

A különféle rendszerek puszta létéből és megfordítva: a létező rendszerek különbözőségéből viszont arra következtetek, hogy a módszertani szűkítés iránya nem szükségszerűen meghatározott. Egészen konkrétan azaz gyakorlatilag : nem kell kizárólagosan dönteni a modellálási lehetőségek egy adott kivitele mellett; és nemcsak gyakorlatilag, hanem elméletileg is lehetséges váltani és napi látása egy személynek keresni a különféle a világkép gyakorlati és elméleti szintjei között.

Paradox módon tehát megadható az egységes elv, ami az elvi egységesítés rendszertani hiányosságait kiküszöbölheti. Amikor emberközpontú filozófiáról beszélek, azt állítom, hogy a konkrét-általános tárgyi környezet – vagyis a valóság – elméletileg újratermelt formában is emberközpontú marad.

Világkép – emberkép – pedagogikum

Mindez azért van, mert a valóság elméleti elsajátítását vezérli az elsajátítás gyakorlati célja. A szubjektum szabályozza az objektumot, és e folyamatban a szabályozási hatékonyság alá vont terület célszerűen nő. A szabályozási tevékenység folytán a szabályozóban leképeződik a szabályozott – ez a kibernetika Conant-Ashby tétele.

A filozófia különös szubjektuma társadalmi alany konkrét-egyedi formában az emberi társadalomamelynek objektuma általános külső és belső, természetes és mesterséges környezete: sajátos természetei.

Mindezek alapján a valóság filozófiai modellrendszerét a társadalmi-természeti és a szubjektív-objektív szemléleti tengelyek dimenzionálják.

Szabadbölcsészet

Ezek a tengelyek négy alapvető, és szorosan összetartozó területre osztják fel az emberi valóságot. A szubjektum életvitelében például jellegzetesen tükröződik a tárgyi környezet fenti felosztása: szokás ugyanis megkülönböztetni az ember anyagi, testi, lelki és szellemi életét. Természetesen a “részben az egész” csak lényegileg: rendszerszerűen tükröződik, ez azonban megengedi, hogy a valóságelsajátításhoz vagy éppen tárgyi-fogalmi kifejtéséhez a rendszer valamelyik részét modellként használhassam.

Ezeket a lehetőségeket most konkrét példákkal illusztrálom: a filozófia- illetve tudománytörténet néhány művét röviden összefoglalva “körbejárom” a fenti térképet, felvillantva ezáltal a különböző nézőpontokra alapozható világképeket.

Fejléc menü 2

Általában véve elmondható, hogy a különbség abban áll, hogy a valóságfolyamat közömbös mozgásformáit az egyes szerzők az egyes rétegek különös mozgásformáiból kiindulva, azoknak a segítségével igyekeznek megérteni és ábrázolni.

Így uralhatja a “nagy teleologizáló rendszerek” általános világképét az elvont szellemi munka; így képezheti a pszichologizáló megközelítések lényegét a lelki-tudati folyamatok fundamentalitása; így tekintik általános modellnek az egyébként modern biologista koncepciók az élővilág sajátos jelenségeit; és végül ugyanezen oknál fogva húzódik végig az újkori filozófia történetén egy állandóan jelenlévő fizicista vonulat a mechanikus materializmustól a pozitivizmusig.

Kevésbé a szélsőségek bemutatása, mint inkább az egyensúlyi pont megtalálása az, amire a jelen vizsgálódás törekszik.

Éppen ezért a célom nem annyira a szembenálló irányzatok idealizmus-materializmus stb. Mégsem pluralizmus, mégsem súlytalan tolerancia az, ami ennek az eljárásnak a konceptuális magvát képezi. Amik a meta-szinten zajlanak: az egyensúlykeresés általános elve által vezérelt folyamatok és az ezeknek irányt adó egyensúly-törvény – ez az az alap, amelyből egy integráló jellegű világnézet fakadhat.

Ez a filozófiatörténeti a világkép gyakorlati és elméleti szintjei tehát egy mediatív eljárás meditáció : a szisztematikát megelőző genetikai szál, egy vezérfonál, amely a módszertani kiindulópontba vezet. Az elv mély és biztos tudatosítása a cél, mert ez az az eszköz, ami a filozófia megvalósítását egyáltalában lehetővé teszi.

Hegellel kezdem, aki jó referenciát szolgáltat az őt követő, és rá explicite támaszkodó, nézeteit belőle kifejtő Marxhoz. Rövid rendszer-etológiai kitérő után Kaczvinszky József fő művére, a Kelet világossága című opuszra koncentrálok; végül Arisztotelész erénytanából egészítem ki a fő témámat – az egyensúlyelvet – is megalapozó gondolatokat. Így, mintegy “csigavonalban” közelítek az elérendő kiindulóponthoz. Hegel: “Csakis a szellemi a valóságos. Pontosan ezt jelenti a hegeli “szubsztancia mint szubjektum”, illetve a szellem “önmagával való azonossága a máslétben” elve.

A folyamat eredménye a társadalmi valóságelsajátítás különös objektivációs rendszere: a a jövőkép új műveletek helyreállítása. A rendszer felépülése a szubjektum rövidlátás véda önismereti folyamatként zajlik.

Hegel a világkép gyakorlati és elméleti szintjei “[ ] a szubsztancia lényegileg szubjektumnak mutatkozik.

Azzal, hogy ezt tökéletesen megmutatta, a szellem azonosította létezését lényegével, tárgya magának, amint van, s a közvetlenségnek, valamint a tudás és az igazság szétválasztásának elvont eleme le van győzve.

A lét abszolút módon közvetett; – szubsztanciális tartalom, amely éppoly közvetlenül az én tulajdona, személyes én jellegű, vagyis a fogalom. Ezzel zárul a szellem fenomenológiája. Amit benne készít magának a szellem, az a tudás eleme. A kivetítés következménye, hogy a társadalmi objektivációs folyamat mint történelem mutatkozik meg.

Végső soron pedig a teljes valóság a szellem “önkivetülési” folyamataként fenomenalizálódik.